Tata, Öreg-tó - kajakból is szép

Mivel a mai napot megkaptuk szabadnapnak, egy hirtelen gondolattól vezérelve elindultunk Tatára kajakozni. Régóta terveztem már, de eddig valahogy nem jött össze. Most nem gondolkodtunk rajta sokat, egy óra múlva már fenn is voltak a hajók a tetőn és indultunk is.

Persze ez így elmondva könnyű, de azért kellett gondolkodjak rajta, hogyan legyen. Hogy miért? Inkább mutatok egy képet, az beszédes.

Na, ezért. Az új hajóm ugyanis hosszú, mint a vonatfütty. Ha két centivel hosszabb, akkor nem is vihettem volna, Ugyanis hátrafelé a KRESZ szerint maximum 40 centivel lóghat ki és ha a képen látható módon teszem fel, akkor sajnos éppen 98 centire lóg ki. Így meg kell fordítani, akkor már jó is. A hajók fenn vannak, mehetünk! Persze ez sem ilyen egyszerű, mert a szél nagy úr, a maximális sebesség így 70-80 lehet. Nagy nehezen leértünk Tatára, éppen délre. Hogy milyen szerencse...

A képen közelebb lévő hamburger nem azért látszik nagyobbnak, mert közelebb van. A Fáklya utca végén gondoltuk a vízre szállást és ha már itt jártunk, szerencsére abba a büfébe ültünk be, ahol ez a rettenetesen nagy és amúgy finom hamburger várt minket. 4 vagy 5 hús volt benne, késsel és villával kellett egyem, mert nem tudtam megfogni két kézzel sem és esélyem sem volt rá, hogy beleharapjak. Kellett is az energia, mert nagy kört terveztünk.

A Tatai Öreg-tó nem kicsi. Körbefutni már volt szerencsém egy szilveszteri futáson, úgy -12 fokban. Az 7,5 kilométer volt. A vízen nem követtük a part vonalát és nem is mentünk gyorsan, így majdnem két óra alatt tettünk meg 5 kilométert és 800 métert. Sokat nézelődtünk és sokat fényképeztem. A teljes track ide kattintva megnézhető a Garmin Connect oldalamon.

Tatán voltam gyerek, 1980-tól 1984-ig laktunk itt. A legfogékonyabb időszakom volt és egészen biztosan ezért szeretem annyira a vizet. A vizek városában nyaranta kajakoztunk, az akkori kajakházban lehetett hajóhoz jutni. Behazudtam, hogy tudok úszni (tudtam is, mint a nyeletlen balta), mert feltétel volt. Eszkimóval és MK-val mentünk és néha kiloptunk nagyobb hajókat is. 

Amikor vége volt a nyárnak, kiiratkoztunk, mert télen edzőterem meg futás lett volna csak, az meg nem volt buli. Utoljára a Tatai vár falánál a víz felől 1982. nyarán, tízévesen jártam, akkor is engedély nélküli kitérőt téve. Nem engedtek oda minket, mert a zsilipek könnyen beszippanthatták volna az embert. De mi azért is oda eveztünk. Most, 34 év múlva egészen furcsa élmény volt újra itt lenni.

A zsilipek most zárva, minden teljesen biztonságos. A Tatai vár a víz felől a legszebb és nem mindenki csinálhat olyan szelfit, amilyet nekünk sikerült.

A tó vize amúgy volt vagy 30 fokos, ami nekünk, a Duna 20 fokjához szokottaknak kifejezetten forró. Sokan is voltak a strandokon, bár messziről éppen kezdett csúnya dörgés hallatszani. Ideje volt indulni a kocsihoz, mert viharban nem túl egészséges a kajakokkal bűvészkedni. Most sokkal hamarabb sikerült feltenni a hajókat, mint odahaza. Nem is értem, miért...

Persze a szúnyogok is segítettek, volt belőlük rendesen. A vihar elkerült minket, de a szomszédos Vértesszőlőst rendesen elkapta. Gyors bevásárlás után indultunk haza újra csak 70-80-nal és egy szép nap után háromnegyed hétkor értünk haza.

Azt beszélgettük a Szerelmemmel, hogy ilyet máskor is csinálunk. Tatára is visszajövünk majd, de a Rába és Győr is retteghet hamarosan...

Lopott idő

Vége a nyárnak, vége a szabadságnak. Legalábbis a legtöbb ember számára. Mert nekem például nincs vége. A turisták a kiabálásukkal, szemetelésükkel együtt szépen elmentek haza és vitték a motorcsónakjaikat, jetskijüket. Újra csend van a Dunán.

Amikor pénteken délután mentem haza a vonattal, alig akartam hinni a szememnek. Az elmúlt napokban leesett esőtől egy métert jött fel a Duna, így a nyáron megszokott, leapadt folyónak és az óriási partoknak nyoma sincs. Újra víz alatt vannak a bokrok és a kavicsszigetből is alig látszik ki valamennyi.

A képen látható bokrok tövében keresgettük egy hónapja a gyerekekkel a kincset, most itt méteres víz van. Méteres víz, ami egyébként szép tiszta és nem is olyan hideg. 19 fokos. Fürdeni azért nem nagyon támadt kedvünk, inkább élveztük, hogy csak a miénk a Duna. Az evezésünk és bámészkodásunk másfél órája alatt egyetlen hajó sem úszott se fel, se le és senkivel nem találkoztunk. Ez ám az igazi...

Hazafelé megnéztük a pilismaróti oldalt, mert több szobi evezőstől hallottam, hogy ott kicsi a sodrás és ha felfelé indulnak a Dunán, akkor ezt az oldalt szokták választani. Igazuk volt, mert az árvizecske ellenére sem nagyon folyt itt a Duna és szép tempóban lehetett felfelé húzni. Legközelebb ezen az oldalon megyünk fel Esztergomba...

(A képeket a Kryx által készített videóból vágtam ki, ezért van csík alul-felül és ezért mozdultak be itt-ott. A lényeg látszik.)

A Duna egyébként virágzik éppen, így aki nem szereti a bogarakat, most ne jöjjön. Tömegével úsznak a bogártetemek és a víz feletti két méterben elég sűrű berepülések észlelhetőek. Napszemüveg és csukott száj ajánlott. Az evezés tracklogja itt:

Hazafelé természetesen nem találtuk a szobi zátonyt, azt most egy jó méteres víz fedi. Pedig átúsztunk felette, ahogy a videóból és a rögzített útvonalból látszik.

Az evezés 5 kilométerre sikeredett, de nem a teljesítmény volt most a lényeg. A lényeg az volt, hogy ha már a Duna mellett lakunk, simán ki tudunk használni minden lopott órát. Így például a péntek délutánokat is, amikor az ember kicsit hamarabb hazaér. És az ilyen lopott óráktól lesz az élet teljes és szép...

Lábra gyúrok

Amikor kölök koromban kajakoztam a tatai tavon, pont azért hagytam abba, mert túl sokat kellett futni. Sosem szerettem.

Pedig muszáj.

Akármennyit is edz az ember, akármennyit kajakozik és bringázik, erőnlétet igazán a futással lehet szerezni.

Így aztán akár tetszik, akár nem: futni kell!

Az a jó a jelenlegi helyzetemben, hogy mindezt szép helyen, a Duna partján tehetem meg. Nem olyan unalmas, mint körbe-körbe.

Le is mentem ma este megint, íme:

A teljes képhez hozzátartozik az, hogy a térdeim szét voltak-vannak menve. Remélem, csak voltak. A jobb térdemen ugyebár átdugtak egy vasat, amikor eltörtem a lábamat 2005-ben és benne volt 3 évet. A mai napig nem a régi. Mivel ezt kíméltem, a bal térdem meg a túlerőltetésbe ment tönkre, mostanság az fájogatott. Remélem múlt idő, mert most éppen nem fáj.
Szóval először hetente egyszer megyek majd le és ha bírják a virgácsaim, akkor ezen fogok sűríteni.
Mi a cél? Az első cél megvan: egyben, megállás nélkül lefutni a 3200 métert. Ez ma este sikerült és nem is haltam bele.
A következő cél 20 perc alá menni, ennek meg kell lennie szeptember végéig. Aztán a végső cél a 15.30, ami a korosztályomnak a legmagasabb pontszám a fizikai állapotfelmérőn. 
Ha ez megvan, akkor távot fogok növelni és jövő ilyenkorra 10 km-t szeretnék lefutni egyhuzamban. Mondjuk Zebegényig és vissza.
A futásaimra elkísér a GPS is, így tudom majd mutogatni az eredményeimet.
Lehet csatlakozni virtuálisan vagy valóságban is. Szobiak előnyben a valóságoshoz, de a Sportypal-on a világ bármely tájáról várok futótársakat.
Nyomjuk együtt!
(Direkt a végére és direkt zárójelben: k******a elegem van már a pocakból és a hájból. Ezeknek is hadat üzentem és jövő nyárra olyan vékony leszek, "mint egy núbiai táncosnő". Ha sikerül.)

Kajak, kenu, salsa

Minden rossznak megvan a jó oldala is. Annak, hogy Sancho salsás ismerősei közül páran megijedtek a széltől meg a megjósolt vihartól - ami mondanom sem kell, nagyjából teljesen elmaradt - mindenképpen pozitív hozadéka volt az, hogy a bátrabbak, a bevállalósak mégis szerettek volna kenuzni a hétvégén. Én meg ennek csak örültem, mert a Dunán evezni jó és megunhatatlan számomra.

A szobi révnél béreltünk kenut, de a feleségem piros kajakja is tetszett többeknek, így azt is vittük magunkkal. Ez jó döntésnek bizonyult, mert az a hajó egy nagyon jó hajó és kezdőknek pont ideális. Lehet vele őrültködni is, nem nagyon lehet más bajod, minthogy vizes leszel.

 

A szombati szeles időnek köszönhetően a nagy hajók többsége inkább elhalasztotta az indulást, így vasárnap egy kisebb dugó alakult ki a Dunán. Míg normál esetben egy 5-6 órás kajakozás alatt 2-3 hajóval találkozom, most olyan is volt, hogy egyszerre 5 volt hozzánk közel, sőt az egyik előzte a másikat.

 

Az Ipoly torkolat tökéletes azoknak, akik biztonságosan akarnak hullámokat lovagolni, mert a víz a parttól 50 méterre is térdig ér, így ha borulsz is, simán felállsz. A sekély vízben jól tarajosodnak a hullámok, igazi élmény beléjük evezni. Többen ki is próbálták ezt. Ahogy figyeltük őket, közben majdnem elúsztak a partra húzott hajók, hiszen egy nagy hajónak van olyan szívó hatása, amitől a víz itt visszamegy vagy 30 métert is.

 

Az Ipolyra is beeveztünk egy kicsit, de a vasúti hídnál már érte a kajakok alját a meder, így visszafordultunk. A nagy hajók által keltett nagy hullámok a Dunán később is jól próbára tették az egyensúlyt, de a táncosoknál az egyensúllyal nincs gond. Büszke voltam rájuk, ahogy nyomták a lapátokat és nagyon örültem, hogy élvezték a dolgot.

 

Mivel velünk volt a szerelmem kajakja is, volt rá mód, hogy cserélgessünk. Így gyakorlatilag szinte mindenki ült mindegyik hajóban - az enyémet kivéve, mert azt nemadomoda - és a végére meg is találtuk azt a variációt, amivel a legjobban tudtunk haladni. A Helemba szigetet páran szemből, páran kicsit feljebb evezve, oldalazva közelítettük meg. A helemba sziget pedig egy jó hely és nem arról híres, hogy nagy tömeg lenne. Rajtunk kívül nem is volt senki.

 

Az a szerencséje ennek a szigetecskének, hogy erős sodrásban van, így csak az igazán elszántak kötnek ki rajta. A shengeni csatlakozásig ráadásul határsáv volt, így egyelőre nem fedezték még fel és nem tették tönkre a jetskivel és egyéb aljas motoros eszközökkel parádézó jóemberek. Hazafelé útbaejtettük a kavicsszigetet is, na ott volt tömeg. Ráadásul valaki egy nagy hangfalat is hozott és arról nyomatták a böszme zenét. Ezt a fajta szórakozást soha nem fogom megérteni, de nem is célom.

Persze elfértünk de ez az arca a kavicsszigetnek nem tetszik annyira. Jól esett hazaérni és vitathatalanul jól sikerült nap volt ez a vasárnap. Kellemesen elfáradt mindenki, de kipirulva, tiszta tüdővel adtuk le a hajókat.

 

Amíg el nem felejtem: a fotókat Sancho készítette, volt nála - természetesen - egy olyan GPS, amiben van kamera és vízálló. Az evezésről én készítettem útvonalmentést, íme:

Érdemes megnézni, hogy ez a "könnyed szórakozás" azért 867 kcal-át elfogyasztott ám, az pedig nálam olyan, mintha lefutnék úgy 7-8 kilométert. Sport ám ez is a javából. Hogy az elvesztett kalóriákat pótoljuk, a Börzsönyön keresztül autózva elvezettem a barátaimat - már talán nevezhetem így őket, hiszen nagyon jól összebarátkoztunk, csípom őket mind - és megmutattam nekik a Dunakanyar legjobb vendéglőjét, ahol kivétel nélkül MIN-DEN kaja tökéletes volt amit rendeltünk. Ezzel koronáztuk meg a napot és úgy váltunk el, hogy ilyet csinálunk még.

És ez így is lesz!

Széles és szeles a Duna

Induljunk onnan, hogy mennyire bánom, amikor az élet elsodor mellőlem embereket. Például Sancho barátommal is volt idő, amikor többet találkoztunk és az jó volt. Most meg kevesebbet találkozunk, hiszen ő nagyon megcsaládosodott (hála Istennek) és teljes mértékben érthető, hogy háromgyermekes apaként nehezebben mozdul. Ezt a rövid bevezetőt csak azért tettem ide, mert talán így jobban érthető, miért örülök annak, amikor viszont egy-egy alkalommal mégis összejön egy-két nap. Ilyen volt ez a hétvége is. Az már hab a tortán, hogy szombaton Kryx is ráért, s így a széles-szeles Dunának hármasban vágtunk neki.

A hajótemető volt a cél, erről a szürreális helyről írtam már korábban. Mindenképpen meg akartam mutatni a srácoknak, így dacolva az időjárással, nekivágtunk a félméteres hullámoknak. Tegyük hozzá azt, hogy én nem hiszek az időjósoknak és meg vagyok róla győződve, hogy rohadtul nem tudják azt, milyen idő lesz akár két nap múlva. Nemhogy hetekre előre. Szóval parasztvakítás az egész (legalábbis ebben a formájában, ahogyan itt, Magyarországon előadják ezt a műfajt), így aztán nem vagyok hajlandó ilyen jóslások miatt áttervezni programokat. A pénteki napra nagy viharokat ígértek, ezzel szemben egyszer 5, majd másodszor 2 percig esett nálunk az eső. Szombaton reggel lementem a Dunához és azt láttam, hogy olyan hullámok vannak, amiknek a többszörösénél is eveztem már. Így a döntés megszületett: megyünk. Jó döntés volt.

A hajótemető nagy élmény volt a srácoknak, sokat bámészkodtunk és fotóztunk. Élveztük, hogy a szél fúj, de a víz szinte forró (volt vagy 30 fokos az öbölben) és a kajakok jól tűrik a nagy hullámokat.

A hajók közelében nyugodt a víz és az ember azt érzi ott, hogy nagyon kicsi. Volt már ilyen élményem, de most határozottan egy pöttynek éreztem magamat. Talán érthető, nézve a fotókat.

A hajótemető után - amit egyébként hátszéllel és folyásirányban fél óra alatt elértünk - az öböl belső részét is szerettem volna megmutatni. Na, ez nem volt jó ötlet, hiszen a nyugati szél olyan hullámokat korbácsolt, amik már félelmetesek voltak. A félsziget csücskénél kis is szálltunk a hajókból, de ez sem volt sokkal jobb, mert a szél kifújta belőlünk a lelket és a víz ide mindenféle szemetet kihordott. Kryxnek sikerült is belelépnie egy üvegszilánkba, ami nem esett jól neki. Csak úgy tudtunk vízre szállni, hogy én tartottam a hajókat, majd hullámirányban belöktem a srácokat. Így megúszták egy kis vízzel a fenekük alatt, ezután én egy hullámszünetben beugrottam és elindultam utánuk.

Sikeresen átjutottunk a túlsó partra, majd a Dunára kievezve viszonylagos szélcsend fogadott minket. Jól esett némi szendvics és egy kis pihenés.

A szél közben kicsit fordult, így áteveztünk a szobi oldalra és itt húztunk fel a révig. Nem mondom, hogy nem fáradtunk el, de egy kaland már csak ilyen. Jól esett kikötni.

A kölcsönzött hajót visszaadtuk, az enyémeket hazavittük és bringára pattantunk. Mert úgy kerek egy nap, ha kicsit geoládázunk is. Meg is találtuk a kálvárián a ládát és hozzá a gyönyörű kilátást. Ha Szobon jársz, ide mindenképpen menj el!

Ezután nekem kis dolgom akadt, addig a srácok bringáztak egyet Márianosztra felé és ittak egy kávét. Az este vészesen közeledett, de a szlovákiai kitérőt mindenképpen meg kellett ejtsük, mert 18 forintért ígértek nekem tojást Helembán, amiért el kellett ugrani. 10 perc alatt odaértünk és ha már ott voltunk, ittunk egy sört is. Egy korsó és egy pohár sör 400 forint volt és jéghideg. No comment...

Hazafelé természetesen megálltunk az Ipoly-hídnál és megkerestünk egy geoládát. Így a szombati nap termése 9 kilométer kajakozás, 15 kilométer bringázás és két geoláda megtalálás. Nem rossz...

(Elfelejtettem írni, így most pótolom, hogy a fényképeket Sancho készítette. Én meg elsmittiztem...)
Közben készült tracklog is, íme:

Mivel vasárnapra ígérkeztek Sancho barátai, viszonylag korán lefeküdtünk és jól aludtunk. A vasárnapról majd egy másik bejegyzésben mesélek.

Hajótemető

Már régen szemeztem a pilismaróti öböllel és egyszer már voltam is ott, de esteledett és így nem tudtam rendesen megnézni. Így aztán egy ideje gyűjtögettem a bátorságot és most végre össze is jött a dolog.

Azért nem egyszerű egy ilyen túra, mert az ember lefelé indul el Szobról a Dunán és így hazafelé kell árral szemben evezni. Amikor már fáradt vagy. Így aztán fordítva kell az időt beosztani, az elejére jut a kevesebb és a hazafelé útra kell ráhagyni. Így is tettem, lefelé másfél, hazafelé kétésfél órát hagytam. Működött. Az evezésről készlült tracklog itt:

 

 

12 kilométer és 640 méter lett a megtett táv, amelynek a legnagyobb részét, úgy 9 kilométert az öbölben eveztem. Álló vízben. Sokszor megálltam és fürödtem az amúgy 30 fokos közegben, amely itt kicsit zöldebb, mint a folyamon, de mindig 5 fokkal melegebb is.

A Duna felöli oldal kicsit sekélyebb, itt sokan horgásznak is, míg a belső oldal, Pilismarót felé valódi bányató jellegű. Értsd ezalatt, hogy hirtelen mélyül, így vigyázni kell vele nagyon. Annak ellenére, hogy ez egy ipari terület, szép ám.

(A képekre kattintva előjönnek nagyobban is...)

Megkerülve a belső földnyelvet, elérkeztem az uticélomhoz, egy nagyjából 30 hajót pihentető temetőhöz. A helyiek azt mondják, hogy ez egy téli dokk, de ezek a hajók innen már nem mennek sehová. Szerintem...

Hogy mi lesz velük, azt nem tudom, de van már olyan, amelyik elsüllyedt és csak a teteje látszik ki a vízből. Látványosságnak mindenesetre jók, az ember elég kicsinek érzi magát a közelükben.

Az más kérdés, hogy valószínűleg Magyarország egyik legnagyobb környezetszennyezése folyik itt éppen és azt nem értem, hogy így 2013-ban, amikor nyersanyaghiány van, miért nem éri meg valakinek elkezdeni szétbontani ezeket a hajókat? Mindenesetre nekünk nagyon jó túracélpont, ha a Dunakanyarban hajózól, ne hagyd ki!

Hazafelé a Dunán is megálltam kicsit pihenni és pár percre megint éreztem a tökéletes harmóniát az életemben. Köztem és a természet között. Ezt a hangulatot elmagyarázni nem lehet, de valamit talán érzékeltet ez a videó itt:

Most sem tudok mást mondani, minthogy ha kedvet kaptál, gyere! Ha akarod és szólsz időben, megyek Veled én is...
(Készültek még fotók, amiket ide kattintva nézhetsz meg.)

Ipoly - apály

Tegnap, amikor kenut foglaltam a révnél, megkérdezte tőlem a hajós kapitány, hogy mik a tervek. Merthogy az Ipolyra már ne nagyon akarjunk kenuval felevezni. Amúgy nem nagyon akartunk, de a kérdéssel kíváncsivá tett, így ma felmentem az apadó Ipolyra. Érdekes, hogy hány arca van ennek a folyónak...

A képen szereplő fa ismerős azon barátaimnak, akikkel feleveztünk már eddig. A többieknek egy kép összehasonlításként:

Talán látszik, hogy a folyó jelenleg már ennél a szintnél is lejjebb van úgy jó másfél méterrel. Ami még érdekesebb, hogy a fák levelein megfigyelhető egy kis barnulás. Na, az áradáskor addig volt a víz. Ezen a fotón talán jobban látszik minden:

Azaz jelenleg az Ipoly nagyjából 4-5 méterrel van lejjebb, mint az árvízkor volt. Az árvíz pedig nem volt túl régen...
A tracklog nem túl érdekes, de íme:

Egyébként pont azért, mert ennyire lenn van a folyó, senki nincs a partján. Amúgy sem szokott nagy tolongás lenni, de most gyakorlatilag üres. Aki pedig szereti a magányt és a csöndet, az valami ilyesmire vágyik...

(A fotókra kattintva nagyobb méretben is megnézhetjük azokat)

A folyón el lehet tehát evezni, de sok helyen csak pár centis a víz. A hajó alja leér, a kormánylapátot fel kell húzni. És kissé be is van állva a víz, mert alig folyik. Aki kíváncsi a folyó ezer arcából egyre, az nézze meg ezt is. Nem a legszebb arca ez, de érdekes. Azt hiszem, mégis felevezünk majd, ha csak pár kilométert is...